Skip to main content
hello , ez itt a béta-teszt fázis
Szilánkvilág rovat
Szilánkvilág útikalauz sorozat #001 epizód

Az istenkirályok kora és Tízváros születése

Szilánkvilág Tízváros előtti történelme dióhéjban

Tízváros hosszan harcolt az ártó istenek és az istenkirályok uralma ellen, mígnem elnyerte végre a szabadságát. Népei azonban hatalmas árat fizettek a győzelemért. A királyságok eredeti tíz szigetéből mindössze hat maradt lakható. A békés istenek, akik mindvégig a halandók pártját fogták, az újjáépítésben is hálás követőik mellé álltak.

Kattints a képre a teljes méretű kép megtekintéséhez

Zavaros az emlékezés, ha az istenkirályok koráról esik szó, és még inkább az, ha az érkezés utáni idők témája vetődik fel. Tízváros akkoriban még tíz szigetből, tíz királyságból állt. A szigetek népei égből érkezett otthonaiknak köszönhetően nagyon sok mindenben különböztek egymástól. Mindez persze önmagában még nem adott volna okot véres háborúkra.

Az első szilánkok

A Szilánkvilág bolygója, a Shardeanos háromezer évvel ezelőtt még csupán egyetlen, hatalmas és mély óceán volt. A szilánkok érkezésének magyarázatára számos elmélet született, de biztosat erről még az istenek sem tudnak. Tény viszont, hogy időnként az égen kialszik egy-egy csillag. Amikor ilyesmi történik, néhány nappal később, pontosan az adott csillag irányából, egyenesen az égből érkezik egy újabb szilánk: egy élőlényekben és civilizációkban gazdag sziget.

A csillagok pedig azóta is hullanak. A mesemondó vénasszonyok szerint háromezer éve még olyan fényes volt az éjjeli égbolt, hogy alig volt különbség a nappal és az éjszaka között. Néhány ezer év múlva pedig olyan sötét lesz az éj, mint a leggonoszabb istenek lelke, és Shardeanos lesz az utolsó menedék az egész világon.

Az érkezés kora

A shardeanosi vad óceánba hulló szigetek kezdetben egymástól távol ereszkedtek alá, hajóval elérhetetlen messzeségbe egymástól. A kisebb-nagyobb szigetek aztán sűrűsödni kezdtek, mintha az újabb és újabb szilánkokat magukhoz vonzanák a régiek. Tízváros nagy szigetei a legendák szerint pontosan tízévente érkeztek. Arról azonban, hogy melyek voltak az elsők és melyek az utolsók, azóta sem tudtak egyezségre jutni a nagy népek vénei és bölcsei.

Az istenkirályok rombolásának köszönhetően semmilyen írásos emlék nem maradt fenn, a legendák pedig közismerten megbízhatatlanok. Annyi azonban mindben közös, hogy a Shardeanosra érkező népeket sokkolta az utazás, az őshaza elhagyása. A szigetek nem is valódi szigetek, sokkal inkább egy-egy kontinensből erőnek erejével kitépett darabok, amelyeket a bennük rejlő mágia tart meg a vízfelszínen.

A közbeszéd úgy tartja, hogy az istenek is a népekkel együtt érkeztek, de a tudósok ezzel nem feltétlenül értenek egyet. Nem vitatják, hogy erre is lehetett példa, de arra is látnak bizonyítékot, hogy egyesek az űrben bolyongva kapaszkodtak meg a száguldó szilánkokban, míg mások lelkét a semmiben ólálkodó entitások fertőzték meg.

A legendák és a békés istenek egyébként köztudottan hiányos emlékezete alapján annyi biztosan elmondató, hogy kezdetben a népek jobbára békében éltek, az istenek pedig közöttük járva-kelve erősödtek és tanultak. Erejük eleve hatalmas volt ugyan, de korántsem akkora, mint amekkorává évezredekkel később vált.

Az istenkirályok kezdetben mind félistenek voltak, az erejük a titánokéval vetekedett

Az istenkirályok kora

Évszázadokig békés volt a világ. Az ártó istenek érdekei azonban nem ezt kívánták, és miután megunták apróbb ármánykodásaikat, összefogtak és tervet kovácsoltak. Rövid idő alatt az általuk támogatott istenkirályok kerültek hatalomra, akik tűzzel és vérrel tartottak rendet odahaza, és kegyetlen hadjáratokban ölették egymás népét.

A népek szenvedése és a nehéz idők szülte hősök önfeláldozása meghozta gyümölcsét. Lélekgyöngyök ezrei jöttek létre, amelyekre mohón csaptak le az istenek. Bőségben éltek, hatalmuk egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt. A háborús esztendőket békés évtizedek, apróbb összetűzések és villongások, majd újabb háborúk és újabb békék követték.

Az istenkirályok megtévesztették népeiket, alattvalóikat elvakította a sok szenvedés és veszteség révén életre kelt, egymás elleni gyűlölet.

A történészek szerint két évszázadon – mások szerint két évezreden – át tartott az istenkirályok uralma. Azok a hosszú életűek, akik már akkor is éltek, jobbára hallgatnak. Amikor kérdezik őket, gyakran csak annyit mondanak: „Ami Mannu előtt volt, az maga a megtestesült sötétség.”

Mannu, aki nepotként látta meg a napvilágot, fiatalkorában dicsőn szolgált Armadu istenkirály seregében, aki istencsászárságról álmodott – ebbéli vágyát az Istenek Szövetsége ültette el benne.

A legendák szerint Mannu egy vesztes ütközetet követően utolsó anglurként védte királyát. Szárnyai eközben olyan súlyosan megsérültek, hogy soha többé nem volt képes felemelkedni a földről. Istenkirálya elesett, Mannu pedig selrinek fogságában találta magát. A népből azonban, amely rátalált, még az ártó istenek sem voltak képesek teljesen kiirtani a természet és az élet tiszteletét. Kegyelmet gyakoroltak és meggyógyították, majd szabadon engedték őt.

Mannu azonban a fogsága alatt szerelembe esett. Dereina, a selrin nép gyógyítója olyan hatással volt rá, mint még soha senki előtte. Bölcsessége és nyíltsága megrendítette a nepotot, aki felismerte, hogy elhibázott döntéseivel egészen addig eltékozolta életét. Bár a selrinek nem nézték jó szemmel, mégsem szabtak gátat a szerelmesek vágyainak, akik egy pár lettek, és szertartásosan fogadtak egymásnak örök hűséget.

Nem lehet pontosan tudni, hogy Mannu milyen tudásra tett szert szerelmének népétől, de csodálói hiszik, hogy a selrinek átadták neki az árnyak és természetszellemek titkát. Amikor pedig az istenek haragjukban az egész törzs elpusztítására törtek, a vének minden varázserejüket arra szánták, hogy Mannu jövője beteljesedhessen. Önmagukat nem is védték: nem maradt rá erejük.

A törzs elpusztult, s népével együtt Dereina is a halálát lelte.

Mannu lelkében a keserűség és a bosszúvágy vívott ádáz küzdelmet. Veszedelmes árnyként bukkant fel hol itt, hol ott a tíz királyság szigetein, hogy csapást mérjen az istenek csatlósaira. Barátokat és szövetségeseket talált, és mellettük ráébredt a célra, mely méltó volt arra az áldozatra, amit szerelme és népe meghozott. Kiváló, erős és bölcs harcostársakat talált. Nepotokból álló apró serege bármely védelmet képes volt áttörni; gyakorta szimpatizánsaik árulták el saját istenkirályukat.

A Vitorlás sereg, ahogyan később nevezték magukat, ugyanakkor felismerte, hogy egyedül nem diadalmaskodhatnak. Míg ők egy győzelmet aratnak, addig az ártó istenek több új sebet ejtenek a megosztott népeken. Összefogtak hát Halunnal, aki egy hrent törzs nevében vérszövetséget kötött Mannuval, és együtt vakmerő tervet kovácsoltak. Kibővítették a hrent flottát és kiköltöztek a nyílt óceánra, ahol apróbb szigeteken vertek tanyát.

Meggyengült ártó isten legyőzése és béklyóba verése

A szárazföldeket és a kikötőket csak akkor támadták, amikor erőforrásokra volt szükségük. Újabb és újabb népek nepotjai és harcosai csatlakoztak hozzájuk, miközben készültek a lehetetlenre. Nem volt más céljuk, mint bevenni az istenek fészkeit és elpusztítani őket.

Az első kudarcok után belátták, hogy az isteneket semmivel sem képesek elpusztítani: fészkeik közelében teljesen egyenlőtlen a küzdelem. Cselt szőttek hát, és elkezdték tőrbe csalni az ártó isteneket, hogy foglyul ejtsék őket. Egyre több magas rangú, békés isten támogatta tervüket, akik az istenkirályokon keresztül segítettek viszályt szítani az ártó istenek között.

Az első istenharc emlékét a Sötétkék sivatag őrzi, amelyet az isteni erők formáltak. A lélekgyöngyért folytatott ostoba harcuk annyira legyengítette őket, hogy Mannu igézői foglyul ejtették mindkét harcoló istent. Ezt követően soha nem látott káosz uralkodott el a szigeteken. A népek fellázadtak, az istenek pedig személyesen vonultak hadba ellenük, dühödt pusztítást végezve. Amikor a népek mégis felülkerekedni látszottak, démonok és káoszteremtmények, titánok és élőholtak seregei támadtak a szigetekre.

A seregek élén egy démoni fejszével harcoló komor nagyúr állt. Szárnyai minden anglurénál erősebbek voltak, szélsebesen repült, mozgása és érzékei révén a legtapasztaltabb selrinekből is csúfot űzött. Mégis elbukott. Ennek kapcsán a történészek ellentmondanak a legendáknak: szerintük egy vallioni döntő ütközetben dőlt el a népek és az istenek háborúja, és ért véget az istenkirályok kora. A mitikus elbeszélések szerint viszont Mannu és a komor nagyúr párbaja döntötte el a csatát, és pecsételte meg az ártó istenek sorsát.

Bár az ütközetben Mannu győzött, de életét vesztette. Sok bölcs szerint ez csak azért volt lehetséges, mert a komor nagyúr Mannu és Dereina fia volt, akit születése után az istenek azonnal foglyul ejtettek, és megérezve a jövőt, isteni erővel ruháztak fel. Egyesek szerint ez nem volt nehéz, hiszen Dereina nem volt más, mint a békés istenek egyike, aki a népek között élt.

A történészek az efféle mesék hallatán – olyan is akad közöttük, miszerint a komor nagyúr túlélte, és azóta a népeket szolgálja – persze csak a fejüket csóválják, mivel bizonyítékokat sohasem találtak rájuk. Abban viszont balga, mendemondó és bölcs is egyetért, hogy a békés istenek nélkül nem győzhettek volna a népek.

Tízváros születése

A vallioni ütközet után még eltelt negyvenöt év, mire az összes ártó isten elmenekült vagy fogságba esett, és a megmaradt népek újjáépíthették szigeteiket. Az egykor tíz királyságból csak hat sziget maradt lakható. Egy elsüllyedt, a többi három pedig átkozott erők martalékává vált.

A tíz népből kilenc így hat szigeten osztozik, és azóta is fejlődnek és építkeznek, de sohasem lankad a figyelmük az istenek cselekedeteit illetően. A tizedik nép az óceánon él, hatalmas flottájukból emelt városaikban.

Mannu halálának századik évfordulóján létrejött Tízváros szövetsége úgy, ahogy ma, hétszázötven év elteltével ismerjük. A tíz népet tíz herceg vezeti: a Napherceg, az Erdőherceg, a Pörölyherceg, a Homokherceg, a Vitorlaherceg, a Kalmárherceg, a Vérherceg, a Pókherceg, a Szárnyasherceg és a Páncélherceg. Az ő kötelességük az igazságszolgáltatás és a törvényes rend fenntartása.

Tízváros közös törvényeit a Szakállas Tanács és a Talléros Testület alakítja, amelynek tagjait a szigetek népei delegálják. Kinevezése előtt a küldöttek mindegyike kitanulja a tanácsnokok tudományát az Akadémián, illetve a testületi elveket a Bíborerőd tornyai között.

Képzeld el, hogy te és a szüleid is Szilánkvilág lakói vagytok. Mi lenne ott az örökséged? Mihez kezdenél az isteni vérvonallal az ereidben? Elhagynád-e a családod, hogy ne hozz rájuk bajt, vagy támaszkodnál rájuk és azokra, akikkel együtt nőttél fel? A Szilánkvilág klasszikus-hősi fantasyvilágában nem bújhatsz el – kerüld el vagy keresd az istenek lábnyomát!